Ezért aztán befogadtuk Diót.

De azt elfelejtettem, hogy eme előbbi „tökéletes” eb sem volt mindig az...

Na, de egy kiskutya érkezése minden ilyen gondolatot elnyom, minden egyéb aggodalmat előhoz.

Az ember elvileg attól félne, hogy „szegény kicsi.. nehogy a nagy megegye előle az ételt, mert hogyan fog fejlődni, gyarapodni..” DE: Dió még Maczi tálját is képes volt bevédeni magától a tál gazdájától is.. Nagy szerencse, hogy Maczi nem agresszív, s nem féltékeny, hiszen a kölyök kb. akkora volt, mint az öreg kutya feje. (Manapság sem sokkal nagyobb.)

Már-már úgy látszott, hogy a kedves kiskutyából csak az anyagcseréje a tökéletes: rendszeres és bőséges.

Viszont ne felejtsük el, hogy minden hiba egy lehetőség a javításra!

Így hát, a mi kiskutyánk már első-második nap rájött, hogy új neve Dió, majd két hét elteltével, a szobatisztasággal is megbékélt. Lassan sikerült rávezetni arra is, hogy ha meglát minket lejönni az emeletről, nem feltétlen kell ám összepisilnie a szőnyeget izgatottságában, és azt is megtanulta, hogy a teraszon működő lámpa nem a hangra érzékeny, s ugatás helyett elég, ha csak kilép. Diadalittasan nyugtázta azt is, hogy ő erősebb, mint a csirkék - még tanuljuk, hogy ezzel nem szabad visszaélnie -. Ma már nem eszi meg Maczi táljából az ételt, tudja, hogy van sajátja is, ahogyan azt is tudja, hogy étkezés előtt le kell ülni, s várni, míg elé tesszük.

Sajnos az emberekre ugrálásról nehéz leszoktatni, mert aki jön hozzánk, általában ezt simogatással és kedves szavakkal nyugtázza, így Dió nem érzékeli, hogy ez helytelen. Persze ez is csak idő kérdése (hitem szerint).

süti beállítások módosítása